Egy századra való szerencse

Portrénk szereplője ezúttal Dr. Gyulai József, fizikus, egyetemi tanár, professor emeritus, az MTA rendes tagja, aki november 6-án a Tudomány Napja alkalmából díszdoktori kinevezését vehette át a Pannon Egyetem falai között. Ezzel kapcsolatos érzéseiről, pályájának alakulásáról, kutatási területeiről mesélt lapunknak.

Hódmezővásárhelyen született. Fizika-matematika szakon tanult a szegedi egyetemen, ezen kívül pedig zeneszerzéssel is foglalkozott. Milyen út vezette ehhez a két, nagyban különböző szakmához?

Életem során a véletlenek és a szerencse nagyon sokszor megtalált. Szoktam mondani, hogy legalább egy századra való szerencsét elhasználtam a világban. Gimnazista koromban több mindenhez volt tehetségem és kedvem is. Három éves koromban németül, öt éves koromban pedig már angolul is tanítottak, ami már alapjában véve igen szerencsés dolog. Amikor édesapámat elvitték a frontra, azzal búcsúzott anyámtól, hogy a Jóskának mindent meg kell adni, legfőképp a nyelvtudást. A tanáraim is különböző irányokba vezetgettek. Mindenféle akartam lenni a mérnöktől a jezsuitán át a muzsikusig. Az utóbbi sikerült, tizenéves koromban írtam le először a saját zenedarabjaimat. Néhány zongorista barátom – többek közt Antal Imre – járt be Hódmezővásárhelyről Szegedre a konzervatóriumba zongorát tanulni. Ők vitték be a kottáimat a zenetanárnak, aki azt mondta, hozzátok ide ezt a gyereket. Kíváncsi volt rám, így hát odamentem. Ezáltal 15 éves koromban elkezdtem tulajdonképpen egy főiskolai szakot Szegeden, párhuzamosan a gimnáziummal. Sok sikerem volt a zeneszerzésben, és mikor dicsértek, én mindig azt mondtam, hogy rendben, de Mozart már 3 éves korában jobb zenét csinált, mint én 15 évesen.

Nem nagyon hittem ebben az egész dologban és az osztályfőnököm is mindent elkövetett, hogy belőlem ne legyen muzsikus. Fizikaversenyekre, matematikaversenyekre küldött, ahol döntőkig jutottam, szóval ez is jól ment. Érettségi előtt egy barátom azt mondta, hogy van protekciója a zeneakadémián: nem kell iskolai ajánlás ahhoz, hogy felvételi vizsgát tehessen az ember. Mondta, menjünk el Pestre, és én is szerettem volna karmesterséget is tanulni. Ezért ráálltam, felmentem Pestre a kottáimmal. Farkas Ferenc volt akkor a felvételi bizottság elnöke. Aztán jött az értesítés, hogy felvettek. Odamentem a szegedi zenetanáromhoz, hogy bejelentsem: felvettek a zeneakadémiára. Azzal fogadott, hogy az a bizonyos protekcióval rendelkező barátom hűtlenkedett, jelentkezni akart a zeneakadémiára, de végül nem ment el. Ekkor kellett volna bevallanom, hogy én viszont elmentem és fel is vettek. Nem mertem. Írtam Pestre, hogy köszönöm a felvételt, de maradnék inkább Szegeden. Végül nem lett ebből probléma, a tanárom büszke lett rám és teljesen pozitív renomém alakult ki. De már ősszel összevesztünk egy darabon, hazamentem és azt mondtam anyámnak, hogy nekem ehhez tényleg nincs különösebb tehetségem.

Végül mégis úgy döntöttem, visszakönyörgöm magam a zeneakadémiára. Írtam egy újabb levelet Pestre október legvégén, amiben utolsó mondatként azt írtam, hogy a többéves szegedi tanulásom biztosan ér annyit, hogy azt a másfél hónapot pótolni tudjam. Ezt úgy értelmezték, hogy én színvonaltalannak tartom a szegedi konzervatóriumot, mert ott több év alatt tanítanak annyit, mint Pesten 1 hónap alatt. Ebből oltári botrány lett, Pestre és Szegedre sem vettek már vissza. Később kiderült, hogy az osztályfőnököm, tudtom nélkül elküldte a papírjaimat a szegedi TTK-ra. A nagyhírű matematikus, Szőkefalvi-Nagy Béla volt a dékán akkor, aki azt mondta nagy jó indulattal, hogy ha teszek egy erős felvételi vizsgát és úgy látják, hogy januárban mindenből le tudok kollokválni, akkor nem bánják, mehetek. Így kezdődött el a fizikus életem. Nagyon komoly lelkigyakorlatot kellett magammal végeztetnem, hogy azt a belső kényszerből eredő munkakedvet, amit az ember művész pályákon érez, azt a fizikára konvertálja. Szerencsére ez elég jól sikerült. Így lettem én fizikus.

 

Melyek a fő kutatási területei, jelenleg mivel foglalatoskodik a legtöbbet?

1956 decemberében kerültem fel Szegedre az egyetem lumineszcencia és félvezető akadémiai kutatócsoportjához. Budó Ágoston szerezte nekem ezt az állást, akinek nagyon sokat köszönhetek. Szegeden a félvezető szakmát kellett erősítenem. Budó Ágoston – aki molekuláris kémiával, lumineszcenciával foglalkozott – sok mindennel támogatott, például külföldi tanulmányutakat szerzett nekem. 35 évesen az MTA Központi Fizikai Kutatóintézetéhez (KFKI) kerültem, ami egy fantasztikus dolog volt. Pál Lénárd, az intézet akkori főigazgatója minden eszközt megadott ahhoz, hogy jól végezzem a rám bízott feladatot, ami az ionimplantációs program vezetése volt. Itt lett a főállásom. Közben párhuzamosan a Bay Zoltán Anyagtudományi és Technológiai Intézet megalapítására bízott meg Pungor Ernő akadémikus, valamint egyetemi tanárságot is kaptam a Műszaki Egyetemen. Aztán a rendszerváltás után, a KFKI-ban igazgató lettem 2003-ig. Végig a félvezető kutatás volt a fő irányvonal, aztán óriási szerencsével kerültünk a nanotechnológia közelébe. A rendszerváltás után – az orosz állapotokat segítendő – lehetőség nyílt az ottani nagyon komoly atomfizikai kutatási eszközüket használni, ahol nem is tervezetten, szén nanocsöveket állítottunk elő, ami belépőjegy lett a nanotechnológiai kutatások körébe.

A fő vonalbeli félvezető kutatásból át kellett az érzékelőkre váltanunk, mert annak meg voltak itthon az eszközei. Azt tudjuk kezelni, előállítani, tehát lényegében érzékelő-, azaz szenzorfizikát csinálunk. Ezek a dolgok folynak azóta is, hogy én már nyugdíjban vagyok 11 éve. Az óráimat tartom az egyetemen, egy önálló kurzusom van a gödöllői gépészkaron, ahol doktoranduszoknak tartok egy féléves tárgyat. Legnagyobb munkám most a Gábor Dénes-díj kuratórium elnöksége. Az biztos, hogy a feleségem panaszkodik, hogy nyugdíjas korunk óta kevesebbet lát, mint korábban.

 

Említette, hogy haza pályáján kívül külföldre is kikacsintgatott.

Igen, Budó Ágoston által eljuthattam többek között Csehszlovákiába, és két hónapra Prágába is. Sőt, kaptam egy szovjetuniói – az akkori Leningrádba – utat, amelyik azzal az eredménnyel zárult, hogy a kandidátusi értekezésem ott készült el. Ekkor megszületett a kislányunk itthon. Én ugye fizikusként, a feleségem pedig orvosként dolgozott, ezáltal kevés időnk maradt a családra. Végül a feleségem 8 órás munkát vállalt, mert nem tudtuk másképp megoldani. Borzasztó frusztráltak voltunk, ekkoriba kezdtem újra zenét tanulni. A lányom születésekor például egy ma is jónak tartott rondót komponáltam, ami azt egyik kedvenc darabom. A frusztrációnak az lett a vége, hogy el akartunk menni itthonról. Akkor lehetett először fizikát oktatni Afrikában és én rögtön azt mondtam, hogy költözzünk ki. Bejelentettem Budó professzornak a döntésünket, aki azt mondta, ne menjünk Afrikába; szerzett nekem egy amerikai ösztöndíjat. Kimentem, ami megint egy óriási szerencse volt az életemben. A feleségemet az utolsó 6 hétre kiengedték hozzám, de a kislányunkat nem. Egy év után végül 11 cikkel jöttem haza, amiből 8 első szerzős volt. Nemzetközi eredményességem, eredményességünk folytán végül az életemnek közel felében kutathattam a világ legjobb helyein. Az idén jött el a szakmai közösség Budapestre egy, a tiszteletemre rendezett konferenciával köszönteni.

 

Az imént vehette át díszdoktori kinevezését egyetemünk falain belül, hogy fogadta ezt az elismerést?

Az ilyen dolog mindig nagyon megható és nehéz kommentálni. Váratlanul ért a telefon, hogy a szenátus rám gondolt, engem választott. Nagyon hálás vagyok. Veszprém városát családilag is közel érzem magamhoz: a feleségem nagyszülei és nagynénje itt nyugszanak a temetőben, ezért mi nagyon sokat voltunk Veszprémben. Szerencsére ismertem azokat a kollégáimat, akik a Veszprémi Egyetem rendszerváltás utáni fellendülésében is sokat tettek: Roska Tamás, Schanda János, Kozmann György, Vonderviszt Ferenc. Ilyen értelemben nagyon büszke vagyok erre a kitüntetésre. Tényleg nagyon szép, még a külsőségei is nagyon meghatók. Bízom benne, hogy hasznára is válok az egyetemnek, ha már ekkora kitüntetés ért itt.

 

Klózer Kitti

Fotók: Domján Attila